Egy fiatal lány áll kinnt a réten
Egy könnycseppet látunk szemében
A tekintetével fürkészi az eget,
A szerelme vajon kivel és hol lehet?
Érkezik egy fiú is lehajtott fejjel,
Ránéz a leány könnyes szemekkel
Elcsattan egy pofon s a fiú tudja miért kapta,
Leül a lány, a fiú sírni hagyja.
Megfordul a fiú, s elindul tétován,
Még visszanéz, de a lány csak sír tovább.
Este az ágyban eszébe jut kedvese,
S könnyekkel lesz tele a fiú tekintete.
Lecsukja két szemét, elalszik végre,
Kinnt pedig a leány tovább sír a réten...

Nincsen ma, se holnap,
se szó, se mondat,
se perc, se idő,
se férfi, se nő.
Nincsen napkelte, se éj,
se kezdet, se vég,
se nap, se hold,
márcsak a HOLT.

Már csak egy emlék mi belőled maradt,
csak egy fénykép a kispárnám alatt!
Féltve őrzöm nem tudja senki sem,
mennyire sokat jelentesz Nekem.
Csak egy könnycsepp mi az arcomon ég,
egy könnycsepp,hisz Te mondtad: ELÉG!
Nagyon fáj, nagyon rossz nélküled,
Hiányzol csak az emléked éltet.
Csak egy csók  mit utoljára adtál,
az utolsó az volt mit akartál.
Csak egy csók , egy fájó pillanat,
már csak emlék mi belöled maradt...

Örökkön örökké

Éjszakánként kijárok a temetőbe, utam sötét sírok közt vezet.
Sokszor megijedek tőle, hogy minden örökre elveszett.
Vállamat nyomja az ásó, körben mindenhol köd lebeg.
Körülöttem bocsánatra váró, de már rég halott emberek.
Lassan elérek egy sírhoz, látszatra olyan, mint a többi,
A betűkre nézve fájdalom kínoz, hiszen Őt már koporsó födi.
Leveszem az ásót vállamról, a fejemet hideg eső veri,
Lemondtam minden álmomról (és az eső halk koppanásától)
Szétgurulnak a sírhant rögei...
Elém tárul a szörnyű valóság: Kedvesem koporsója ez!
Hatalmas köztünk a távolság, itt már a Halál lengedez.
Felnyitom a koporsó fedelét, az Ő drága arca néz vissza rám.
Nem érzem már testének melegét, s többé nem is fogom érezni már?
Odahajolok az arcához lassan, ajkára könnyű csókot lehellek:
Válaszul csak hidegséget kaptam, s a Kedves arca szürke porrá esett...
Ebben a percben megnyílik az ég, a végítélet harsonája hallik.
Nem tudom, hogy élek-e még, vagy körülöttem halotti tor zajlik?
A földöntúli lelkek érzem, körbevesznek, s vad táncot járnak hirtelen,
Nem érzem már magam elveszettnek, mert megjelenik köztük Kedvesem.
Mi őrjöngünk már a legjobban, hiszen ez az éj a mi éjjelünk lesz.
Minden körülöttünk lángra lobban, s az éj fejünkre tűzkoronát tesz.
De a halotti ünnep, íme, véget ér, nem hallik többé semmi sem.
És lassan a felismerés is elér: Elvitt magával Kedvesem...

Vérem bosszúja

Mindenki átvert, és tőled sem vártam mást,
Mégis megszenvedtem bűnöd, az árulást.
"Én tudnálak szeretni!" - mondtad egyszer nekem,
Azóta is vérzik fájó, felszaggatott sebem.
Minden hazugságod tőrt döfött a szívembe,
Belevágtad, megforgattad, hadd szúrjon még mélyebbre!
És csak ömlött, folyt belőle vérem sötét áradása,
Összeolvadt könnyeimmel: fájdalmam megtagadása.
Sosem forrt be igazán gennytől nedves sebem,
A dühöngő vér nem felejti, hogy mit tettél velem.
Álmaidban is kísértlek, mint meggyilkolt áldozat,
Felriadva vér borítja halott-hideg ágyadat.
Könnyes arcom nem felejted, szemed előtt lebeg,
Mint látomás, a kárhozott lélek mindig ott lesz veled.
Suttogásom füledben zúg, hallod, ahogy zokogok,
Érzed testem forróságát, mit őrjöngő láz okozott...
Halott vagyok, ki mégis él, és ez szörnyűbb a halálnál,
Egyedül lenni egy hideg világban, ez az, ami igazán fáj.
A magány gyászleple éjfeketén rám borult, és betakart,
Vérző sebem beterítette, de a vérzés elállni nem akart.
Könnyem, véremmel egybefolyva, hatalmas folyammá válik,
Mely zúg, dühöng, pusztítva mindent; mit semmi meg nem állít.
Elborítja a világot, mely meghal, mint a szerelem,
Belőlem zúg, engem emészt fel, s közben elvérzek csendesen...